Képes történet az emberi szorgalomról

Úgy 2003-ban (vagy tán egy évvel korábban?) kimentem a bugaszegi remetéhez, a kissé felfeslő baráti szálaink összefércelésének szándékával, meg azért is, mert igen kíváncsi voltam rá, és a hírből hallott bugaszegi terveire. Nem dicsérem magunkat, mint két úriember – semmi politikai fölemlegetés (lerendeződött az az évek során más szövegkörnyezetben). A következő alkalmakkor már fényképezőgépet, s kamerát is vittem, mert – ha az övével megközelítőleg sem mérhető vehemenciával, de – hamar beleszerettem a dolgaiba. Aztán az lett az egészből, hogy rendszeressé váltak a kilátogatások, gyermekeim legfőbb kiránduló-célpontjává is Jani bácsi Bugaszege – megnézzük a kiskecskéket, és Ugrancs Pötyit - lett. A videófelvételekből filmek is kerekedtek, melyek megjárták majdnem az egész ország függetlenfilmes fesztiváljait. Ennyi rajongót kevesen szereztek maguknak, mit ezeken a fesztiválokon a bugaszegi Csere János. Az egyik legemlékezetesebb Hajdúböszörményben a fesztivál gála-vetítése volt. A tanítóképző főiskola több száz fős előadótermében vagy kétszáz főiskolás hölgy is helyet foglalt. Sikongattak a Bugaszeg c. film vetítésekor, s utána többször is hallottam itt-ott hangosan ismételgetni – nem kis derűvel – egy-egy idézetet a filmből, sőt még a film végi éneket is többek énekelgették. De Szombathelyen, Zalaegerszegen, Veszprémben sem volt kevésbé népszerű Csere János és dolgai.
Na, de nem ez a fontos, bár tagadhatatlan, ezen a filmes síkon is szép „karriert” futott Bugaszeg.

- Bugaszeg nekem a megnyugvás és a kikapcsolódás fészke, és énnekem az volt a szándékom, hogy itt csináljak, először a magam izzadságára egy kis pihenőhelyet, aztán netalántán egy kis paradicsomot öregségemre, ahol jól érzem majd magam, mert abban bízom, hogy addigra itt azért, persze urbanizálódhat az ilyen régiséget szerető ember is, hogy azért közút legyen, hogy lehessen megközelíteni. Mert, ha valahova bivalyháton akarunk elérni, akkor nyilvánvaló, hogy az idő nem enged annyit, hogy más irányba is tevékenykedjünk, mert a közlekedés elveszi. Aztán ezt a területet, ami itt körülvesz, nagy része szeméttelepnek volt használatos, illegális szemétlerakóhely. Ezt, mai szóval, rekultiválni kell, tehát, magyarul, rendbe kel tenni ahhoz, hogy emberi léptékű életmódot lehessen folytatni, ne az üvegcserépbe, meg a rozsdás sporheltbe, meg a kidobott gumikba, műanyagokba kelljen közlekedni. Most ehhez, persze gép köll, meg energia, de pillanatnyilag az a megoldás, hogy a kecskékkel lelegeltetem azt a gazt, ami fölburjánzana, és eltakarna itt mindent. Tehát ez egy folyamat, hogy én itt rendbe szeretném tenni, és körbeveszem magamat erdővel, ami a talajnak megfelelő - homokosra akácos, a mélyfekvésűre meg víztűrő, éger, nyár, fűzes, és ez el van kezdve, ez egy folyamat. Tavaly telepítettem egy hektár akácost, az 4600 darab, ezt négyszer meg kellett kapálni, mert ez nem úgy van ám, mert köztudatban az csak nől, nem kell hozzányúlni. Nem igaz, mert kipusztul, meg az elsőben a gaz elnyomja, meg kell munkálni, mint egy kapásnövényt. Az idén is rakok belőle, először lesz belőle kemencés cserje, aztán suháng, botfa szintén a tűzre, végtermékként szálerdőnek ki lesz termelve, de közben a méheknek meg legelő. Ez a szándék.

Mégis, tényleg mikor készül el? - kérdezték egyszer. Hát, ha meghalok, majd abbahagyom, a fene tudja, elkészül-e, nem-e. Erre az egyik újság, azt hiszem a Népszabadság ezt így leírta. Azzal fejeződik be a cikk, a halála napjával készül el majd az építmény.
Na, mondom magamban, akkor már nem is olyan sürgős!

Így vallott tizenhat éve Csere János, aki azóta (egybeírva) a Janibácsi.

Több száz fotó, többórányi film készült mindazokról, amit Bugaszegen, egy-egy használt kartonlapra felrajzolt tervek alapján elkészített - végtelen szorgalommal, s igazán sajátos filozófiával, történelmi emlékekhez kötve, nem kevés humorral - a Janibácsi. Persze a hitetlen látogatók gyakran meg is kérdezik: Hát ezt meg ki építette?

Persze, hogy volt bennem is kellő vágy megörökíteni, könyvbe fűzni ennek a csodának emlegetett gigászi munkának az eredményeit, csak a Janibácsi nem vágyott efféle hírnévre, pedig kitartó, szelíd erőszakkal próbáltam rávenni, de mindig levette a napirendről: könyvet csak nagyokról - mondta.

Azok tudnak magukról könyvet íratni, képet festetni, szobrot faragtatni, kastélyt építtetni, díszes síremléket állíttatni, amit pont a kisemberek, akik árvákat és özvegyeket hagynak esztelen háborúk miatt maguk után, akik csendben, izzadságban építik fel az országot, azok ezeket nem tudják. Nem adtam fel, még ha többször is “üres” kézzel bocsájtott útra, amíg egyszer egy cementeszsákra írt üzenettel nem várt.

Megszülethetett a Bugaszeg Köztársaság könyv - avagy, ahogyan az "engedély" szól: brossúra.

 

---- *** ----

November 27-én nagy sikerrel mutattuk be Bugaszeg Köztársaság könyvet a városi könyvtárban, ahol, még a pótszékek is elfogytak, ahogyan a Terike kemencés krumplis pogácsája is. A Janibácsi meglepetten konstatálta, hogy ennyien eljöttek, s egy fél könyvre való beszédet rögtönzött nem kis derültséget szerezve - de hisz ez gondolhatják is róla.
Készült film is, elkérjük, föltesszük. Addig Samu Misi fotóit adjuk közre.
(A könyvtárban a könyv kapható, ha dedikálva szeretné valaki, akkor az Bugaszegen, a Janibácsinál is beszerezhető.)

     

 

 

   

Köszönet Szentes Lászlónak, Samu Beninek a filmért

 

(Ebben az akcióban azt tartjuk még megemlítésre érdemesnek, hogy olyanok érdeklődését is felkeltette, aki talán sosem jártak könyvtárban, akik talán sosem vettek könyvet, s olyanokét is, akik talán sosem olvastak el egy könyvet sem. Persze ez bizonyára erős túlzás, amit a könyv iránti érdeklődés nagysága generál :))